Emő és Boti nem hoztak mást magukkal a fotózásra, csak a szerelmüket és vidám természetüket. Nekem pedig ennél több nem is kellett (na jó, azért hálás vagyok a késő délutáni fényekért is). Sétáltunk, beszélgettünk az esküvő napjáról, nevettünk, szórakoztunk, és közben ezek a fotók születtek. Ilyen egyszerűen. Szeretem azokat a kis mozdulatokat, érintéseket, tekinteteket, ami a pár "ujjlenyomata", ami egyedi, csak az övék. Az arcokat, amit csak egymásnak öltenek fel. Úgy érzem, Emő és Boti esetében sikerült megfogni ezeknek kis részét. Ja, és apropó esküvő, a nagy nap és az azt záró buli szenzációs volt, de az már egy más bejegyzésben fogom bemutatni, reményeim szerint.
